Kövesd friss cikkeinket RSS csatornánkon
FÉSZEK

Textilből, szeretettel

Szerző:
Szabó Anna
A kézi varrásnak varázsereje van, és magához vonzza azokat, akik értékelik az örömeit: a művészien elrendezett anyagdarabokból kialakuló foltvarrott mintát; a szivárvány minden színében pompázó fonalválasztékot; a piros tűpárnában bevetésre készen sorakozó tűket.


Az 1800-as években a kézi varrás szükségszerű volt, nem pedig választott hobbi: minden nőnek tudnia kellett varrni. A női hozomány hagyományosan tartalmazott kézzel készült kézimunkákat is, amelyek ugyanolyan fontos szerepet töltöttek be a család életben tartásában, mint az élelmiszer. A varrás megtanulása a fiatal lányok életre való felkészülésének része volt. Így volt ez a világ minden táján. Pár évtizede még azt gondolhattuk, hogy a hímezni és varrni tudás lassan feledésbe merül, ehhez képest egyre többen érdeklődnek iránta. Sőt, mondhatni divattá kezd válni – hozzáteszem: nemcsak a lakberendezésben, hanem az öltözködésben is. Persze már közel sem akkora súllyal, mint nagyjából száz évvel ezelőttig.

 

Az Óperenciás-tengeren túl

Az Egyesült Államokban például a foltvarrás volt az alapkövetelmény, amit a leendő feleségtől elvártak. A foltvarrott blokkok elkészítésének általában jóval azelőtt nekikezdtek, mielőtt a leendő párjukkal találkoztak volna. Aztán, ha megtörtént az eljegyzés, látástól vakulásig azon dolgoztak, hogy a blokkokból pontosan egy tucat kész takarót varrjanak.



Ehhez jött hozzá még a tizenharmadik, a tiszta fehér esküvői takaró vagy a „menyasszonyi takaró”, amely a legszebb volt a hozományban. Néhány menyasszony teljesen egyedül készítette el ezt a takarót, mások viszont megosztották a munkát a barátaikkal a foltvarró körben, amely akkoriban az egyik legnyüzsgőbb szórakozási és információszerzési lehetőség volt Amerikában. A tűk csak úgy villogtak a hófehér anyag fölött, miközben beszélgetés töltötte meg a szobát.

 

A kiérdemelt darabok

A barátságtakarókat egy csapat ember készítette, mindegyik blokkot másvalaki varrta meg és írta alá. A barátságtakarók arra szolgáltak, hogy emlékeztessenek az érzelmi kötelékekre, és általában egy társaság adta ajándékba emlékül valakinek különleges alkalomból: ha az illető elhagyta a csoportot, például ha a fiatal feleség az újdonsült férjével elindult nyugatnak, vagy ha valaki jó munkát végzett.

Az olyan maradék anyag, amelyik nem bizonyult elég finomnak a foltvarráshoz, tökéletes volt rongyszőnyeg készítésére. Az 1830-as évekre már a legtöbb háztartásban volt valamilyen szőnyeg a padlón, gyakran cédruságakhoz szögelve, hogy friss illata legyen, vagy dohánnyal és fekete borssal beszórt szalma fölé erősítve, hogy ezzel távol tartsák a molyokat.

A Törökországból vagy Perzsiából behozott szőnyegek túl drágák lettek volna egyes családoknak, ám a kisebb szőnyegeket otthon is könnyen el tudták készíteni, így szokássá vált, hogy egy szőnyeget a kandallóra tettek.

A szőnyeg készítéséhez felrajzolják a mintát egy anyagdarabra, például zsákvászonra, takarmányoszsákra vagy keretbe feszített kanavászra. Anyag- vagy fonáldarabokat húznak át az anyagon egy speciális kampóval, amelyik egyesek szerint egy olyan tengerészeszközből ered, amelyet a tengeren használtak az ilyen szőnyegek készítésére. A legkorábbi hurkolt szőnyegeket használt pamutruhákból készítették; ma már inkább gyapjúból készülnek, mert az tartósabb.

A csíkok, kockák, skótkockák és tweedminták érdekessé és texturálttá teszik őket, különösen, ha kanyarodó vonalakra hurkolják fel, hogy dimenziót adjanak a munkának. Hogy lágy és változatos hatást érjünk el, az anyagok színét árnyalhatjuk vagy tompíthatjuk úgy, hogy az eredeti színt átfestjük khakivel, feketével vagy olívazölddel.

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL