És a férfiból újra gyerek lesz...

Korábban már az ellenség gúnyájával ruháztuk fel a narancsbőrt és a volt barátnőket is. Ám a földkerekség legnépszerűbb sportága bátran versenyre kelhet a nők által legjobban utált dolgok kevésbé megtisztelő címéért. Nyilván, a nyájas olvasóközönség szebbik fele – vagyis a Hölgyek – azt várják tőlem, hogy eláruljam nekik: mi végre változik vissza egy komoly férfiember tizenegynéhány éves kölyökké, és ugrál ordítva a tévé képernyője előtt, mikor valami kétballábas csatár kihagyja az utolsó percben a sorsdöntő helyzetet. Hogyan is mernék én szembehelyezkedni a gyengédebb nem kívánságával, ezért hát megpróbálom felvázolni a pasilélektant azokban a bizonyos kilencven percekben (a hosszabbítást most nem keverem bele, ne bonyolítsuk túl a dolgot). Persze, nem minden fickó él-hal a labda lábbal történő kergetéséért, az ő barátnőik a világ szerencsésebb tüneményei közé sorolhatják magukat – bár nekik alkalomadtán meg kell „verekedniük” a politikai vitaműsorokkal, a repülőgép-alkatrészeket bemutató ismeretterjesztővel, vagy a barkács-félóra izzasztóan hosszúnak tűnő perceivel. Ugyanakkor egy igazi férfi nem lehet meg labdarúgás, no meg a hozzá tartozó dobozos sör nélkül. Kéretik nagy figyelemmel olvasni az alábbi bekezdéseket…

Együtt!

Ez lehet a kulcsszó, és itt most nem a csajjal lebonyolítandó időtöltésre kell gondolni. A focinak, és magának a meccsnek az együtt-élmény az igazi mágiája! Ugye nem nagy titok, hogy mindenki szeret tartozni valahova, és a mérkőzések idegesítően-borzongatóan-mámoros pillanatai pontosan ezzel az élménnyel ajándékozzák meg a gyermekké szelídült fazonokat. Jó beleolvadni az arctalan masszába, hátrahagyni a személyiségünket, és elvegyülni a tiri-tarka mezek és sálak tömegében. Már a készülődés is lázba hoz minket! „Drágám, ma lesz a meccs!” – mondjuk csillogó szemekkel, áhítatosan, és már előre borsódzik a hátunk, amint elképzeljük, hogy megannyi társunkkal, akik persze mind a barátaink, és mind ugyanúgy éreznek, mint mi, együtt vonulunk a stadion felé. Ami egyébként inkább szentély, semmint holmi egyszerű pálya. Mivel egyedeink ilyenkor nem látnak, és nem hallanak – kivéve a bőrgolyót és a bíró sípszavát -, ezért a nők a legjobban teszik, ha útjukra engedik életük párját, és hagyják, hagy élvezzék ki ezt a számukra érthetetlen örömet. De manapság már egyre kevesebb hímet vonzanak a hazai találkozók, így pedig a helyzet súlyosbodik: otthon nézik a külföldi közvetítéseket.

Két tévé kell!

Egy focimeccsnél keresve sem lehetne jobb alkalmat találni egy kis házon belüli perpatvarra. Az „Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt most nézni fogod?!” - fenyegetés a házisárkánytól minden sorstársam fülében ismerősen cseng. Heti egy Bajnokok Ligája derbi még megbocsátható gyengeelméjűség a részünkről, ellenben egy Világ vagy Európa Bajnokság már nem csupán a játékosoknak jelent sorozatterhelést, hanem a barátnőknek és feleségeknek is. Kedves Hölgyek, igazán méltányoljuk, ha annyira elbűvölőek, hogy leülnek velünk meccset nézni, csak vegyék figyelembe, hogy mindezt egy férfi oldalán teszik. Vagyis felejtsék el, hogy közben beszélgetni fogunk, ne tegyenek fel olyan irritáló keresztkérdéseket, mint például „az a kesztyűs ott hátul miért ér kézzel a labdához?”, ne várjanak tőlünk épkézláb javaslatot a hétvégi programot illetően, hiszen kanok vagyunk, tehát: egyszerre csak egy dologra tudunk figyelni. Megsúgom, ilyenkor érdemes bejelenteni, hogy anyósunk látogatóba jön hozzánk, vagy, hogy kinéztek maguknak egy cuki kis bundát – néhány „jól van, jól van, persze” hümmögésnél úgyse fogja többre futni tőlünk. Az olyan alkudozást pedig végképp felejtsék el, drága Hölgyek, hogy csak az első félidőt, vagy az utolsó húsz percet nézhetjük. Egy mérkőzés kilencven – hangsúlyozom, kilencven! – percig tart. Ezért van annyi háztartásban két tévé, hogy míg a nappaliban lévő plazmán dübörög a Milan-Barcelona, addig kedvesünk kuporoghat a konyhai kissámlin a kedvenc sorozatát lesve.

Megyek veled!

Ha szegény leányzót valóban azzal bünteti a sors, hogy a pasija minden szombaton – mondjuk – zöld-fehérre mázolja a képes felét, akkor nem fogja megúszni azt, hogy legalább egyszer ki ne rángassuk magunkkal a stadionba. Mert mi azt akarjuk, hogy őt is elkapja a láz, szeretnénk neki megmutatni a kocsma után a sorban következő kedvenc tartózkodási helyünket. Mindezt tesszük annak ellenére, hogy minden épeszű számítás szerint csalódni fog kedvesünk. Egyrészt a hely szellemében, másrészt bennünk. Valószínűleg nem leszünk álmai lovagja, amikor szotyitól fuldokolva, tele szájjal küldjük melegebb éghajlatra a bírót édesanyjával egyetemben, vagy amikor bakkecskeként ugrándozva éltetjük a gólszerzőnket. Nehéz ilyenkor megőrizni konszolidált jellemünk morzsáit, hiszen visz – mit visz, egyenesen ragad magával – minket a korábban kitárgyalt falkaszellem! Újabb tipp a női túléléshez: olvasnivaló, keresztrejtvény, a büfé kínálatának felfedezése. Beszélgetésre ugyanis ilyenkor is teljesen alkalmatlanok vagyunk.

Del Piero, Totti és társaik

Szerencsénkre, az emancipáció közepette egyre nagyobb számban lepik el a lelátókat és a tévé előtti foteleket a focit kedvelő és értő (ez ám a nagy szó) csajok. Valóságos kincs egy olyan partner, akinek nem kell elmagyarázni a lesszabályt, vagy, hogy mikor következik szöglet. Önmagában ez még kevés a boldogsághoz, de az ilyen tündéreket meg kell becsülni, mint az idegenben elért döntetlent. De ahogy annyi más téren is, a férfiak kevéssel is beérik, így nekünk már az is kánaán, ha kedvesünk egy csók kíséretében magunkra hagy minket, hogy kedvünkre őrjöngjünk a képernyő előtt. De örömmel fogadjuk őket a kanapé másik felén, ha úgy döntenek, hogy osztozni akarnak az őrületünkben – csak mindezt csendben tegyék, ha kérhetjük! És ilyenkor még azt is megbocsátjuk, ha mindezt csak a feszülős trikóban izzadó, helyes olasz focistákért teszik.