Haverok kontra barátnők

A falkaszellem ősidők óta hajtja a férfinépet, telepedjék bármilyen rózsaszín köd is az agyára. Mert még ezen a cukormázas függönyön át is felsejlik néha a külvilág kontúrja, a barátok pedig egyre gyakrabban bukkannak fel életünkben, hogy vállvetve szökelljünk mókáról mókára. Ilyenkor a szabadság mámorító levegője ölel körül minket, mindezt azonban olyan szellők támogatják, amelyek biztosítanak arról, hogy van hová és kihez hazatérnünk. Még akkor is, ha ez a nagy mulatozás után esetleg némileg spiccesen történik meg. Persze, ez az egész csak idillikus álomkép marad, amennyiben a haverokkal töltött órák tiltólistára kerülnek hölgyünknél. Mert egy darabig heherészve tűrjük – mit tűrjük, még tetszik is! -, hogy hurkot dobjanak a nyakunkra, de ahogy felhangzik a csorda vonyítása, egyszeriben fulladozni kezdünk. Ez egy újabb remek alkalom arra, hogy meghallgattassák velünk a „A mit csináljak én addig, míg Te elmész?”, vagy a „Barátaid fontosabbak, mint én!”kezdetű gigaslágereket. Sűrű homlokráncolás közepette azon töprengünk, vajon hová illantak el azok a csajok, akikről megismerkedésünk idején annyit hallottunk. A nők életében egy barátnő csak addig kell, amíg nincs pasijuk?

Csoszogás papucsban

Egy európai uniós csúcstalálkozót összehívni könnyed ujjgyakorlat lehet ahhoz képest, mint amikor a haverokkal akarunk egy olyan estét találni, ami mindenkinek jó. A szervezést már hónapokkal előre érdemes megkezdeni, és lehetőség szerint ajánlott A, B és C opciókkal is készülni. Ha végre sikerült tető alá hozni az „értekezletet”, és mindenki előtt gyöngyöző italok ácsorognak felhörpintésre várva, nos, még akkor sem lehetünk biztosak a győzelmünkben. Megcsörren egy telefon, és már tudjuk előre, hogy baj van. Mert ez csak egyet jelenthet: valaki épp lemondja a kulturális programot. „A kis papucs!!” – bődül fel egy emberként a gyülekezet, hiszen nem estünk a fejünk lágyára, simán átlátunk a szitán. Sorstársaink ilyenkor hiába próbálnak mindenféle jól hangzó indokot kitalálni (állatorvos, munka az utolsó pillanatban, halaszthatatlan lakásfelújítás, megfázás, és még sorolhatnám), mi, többiek tudjuk jól, hogy a szegény pára azért nem lehet köztünk, mert heves ellenállásba ütközött a kimenő megadására vonatkozó kérelme. Lelki szemeink előtt ilyenkor látjuk is a jelenetet: „Szóval te inkább elmész inni azokkal az alakokkal, ahelyett, hogy velem néznéd a kedvenc sorozatom 274-ik epizódját?” – emeli meg hangját a házisárkány. Féltve a jövőjét, barátunk erre nem mer határozott igennel válaszolni, inkább csak nagyokat hümmög, és bocsánatkérően letelepedik a tévé elé.


Tiszta bűnszövetkezet

Pasiszemmel ez meglehetősen veszélyes játék, hiszen mint tudjuk, a jóhoz könnyű hozzászokni. A gyengébbik nem határozottabb képviselői simán megbarátkoznak azzal, hogy a jövőben övék az utolsó szó. Az ekkor már elhanyagolt cimborák így végül annak is örülnek, ha az örökös távolmaradó meggyötört ábrázatát egyszer egy évben élőben is megcsodálhatják. Ilyenkor aztán nem maradhat ki a szívatás: „Nocsak, elengedett az asszony?”. Van, aki próbál küzdeni ellene, más inkább büszkén vállalja, hogy ilyen fordulatot vett az élete. A morózus férfiak galerije csak egyet képtelen felfogni: miért tűnik követhetetlennek a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad elve? A fentiekben leírt zsarolás hatékonysági mutatója láttán talán még az olasz maffia is elismerően csettintene. Az már eleve újabb kérdéseket vet fel, hogy a drága nőszemély miért nem tud önállóan kezdeni valamit a felszabaduló órákkal, de ennél is nagyobb talány, hogy miért nem választja a szabadidő hasonló módon történő eltöltését. Hiszen ma már annyi helyen lehet shoppingolni…

Egyedül nem megy

Azaz lehetne, ha volna kivel. De nincs! És miért? Mert a barátnőnk barátnői szintén igyekeznek minden idejüket a fickójukkal tölteni. Ha nagy bátran, néha előhozakodtam az ötlettel, hogy mondjuk holnap este az egyik barátomnál szurkolnám végig a Real Madrid-Mancheser United meccset, arra néha az volt a válasz: „oké, akkor én is szervezek valamit a lányokkal”. Helyes, angyalom, nagyon helyes! Ám a vigyor eltűnt az arcomról, amikor szépségem hasonlóan bánatos arckifejezéssel tért vissza, mondván, egyik barátnője sem ér rá, mert mindnek programja van már a pasijával (vagy csak szimplán otthon ülnek, de azt túl ciki lenne bevallani). „Azért te menj csak nyugodtan…” – teszi hozzá elvékonyodó hangon. Ilyenkor még a férfiszív sem oly’ kérges, hogy ne lágyulna meg. Nyúlunk a telefon után, és mindenáron próbáljuk meggyőzni a házigazdát, hogy a jövő heti visszavágó tagadhatatlanul izgalmasabbnak ígérkezik. Azonban, ha választottunk igazán tűzrőlpattant, akkor az egyedüllét fenyegetésétől sem esik kétségbe.


Éljenek a független nők?

Előfordul ugyanis az a típus, amelyiknél szinte már mi, férfiak örülünk annak, ha valahol időt tud szorítani nekünk a táncrendjében. Ők a független nők, akik karriert építenek, sportolnak, nyelvet tanulnak, a harmadik diplomájukra készülnek, és minden hét kedden a kolléganőkkel kávéznak. Természetesen ez az állapot már nekünk sem fekszik annyira, hiszen így azért kérünk fényképet kedvesünkről, hogy egyáltalán emlékezzünk az arcára. Az is messze van az ideálistól, ha mindketten annyira elfoglaltak vagyunk, hogy a vasárnap este abból áll, hogy a határidőnaplók segítségével próbálunk találni egy olyan szabad fél órát a következő két hétben, amikor egy csók erejéig összefuthatunk. Élni, és élni hagyni – talán ez lehet a kulcsa az egésznek. Hölgyeim, az átlagférfi megszelídítéséhez álljon itt egy kissé düledező, ám annál szemléltetőbb használati utasítás: engedjék, hogy a lovuk néha kedvére vágtázhasson a végtelen mezőkön. Utána az igát is sokkal készségesebben fogja húzni.