Ne szólj szám....

Mogorva, morgós mackók vagyunk. Igen, sokszor ez az igazság. Permanens téli álmot alszunk, és nem hagyjuk, hogy a gyengéd női kérlelés tavaszi ébresztőt fújjon nekünk. Ez aztán számtalan probléma forrása lehet, és ilyenkor életünk párja joggal panaszkodhat a barátnőknek a capuccino gőze felett: „nem hajlandó megnyílni nekem”. Úgy vélem, nem lövök túlzottan nagy bakot, ha arra tippelek, hogy ez a nagy titkolódzás elég heves kötéltáncra ösztönzi a női idegeket. Kicsikéink még akkor is mindenféle nem létező problémáról fantáziálnak, amikor madarak dalolnak, és tavaszi szellők lengedeznek közös életünk virágoskertje felett, hát még micsoda setét agyszüleményeik lehetnek, amikor mi nem szólunk semmit. Pedig a megérzésükkel nincs gond, Hölgyeim, ó, nagyon nincs. Tekintsék ezt egyfajta Isteni adománynak, hogy minden apró rezdülésünket felfogják, és a kódot helyesen meg is fejtik. Ennek köszönhetően szaladgál a világban annyi lebukott férj, annyi lapos kúszásban közlekedő férfi, mert a nők egy csodálatos (mármint nekik az, nekünk már kevésbé…) érzéktől hajtva mindig ráéreznek a nyavalyáinkra és viselt dolgainkra. De ha az észlelés meg is történt, a probléma magját lelkünk gyümölcshúsából harapófogóval sem tudják kiszedni. És miért? Pasiszemmel ennek több oka is lehet.

Hideg acél

Ilyennek akarnak látni minket életünk szereplői a gyengébbik nem oldaláról – kezdve édesanyánktól a tanítónőn át a barátnőnkig, feleségünkig. Ideje korán, vagyis kölyökbocs korban elintézi a nevelés gondos keze, hogy a morgós medve ismertetőjegyei kifejlődjenek. Egy férfi ugyanis minden terepen férfi, aki nem érzékenyül el, sziklaszilárd akarattal bír, és legfőképpen nem sír. Ezeket a rossz társadalmi parancsokat csak az utóbbi néhány évben kezdjük megtagadni, és bizony hosszú volt az út idáig, és nem mentes az utóhatásoktól. Parányi agyunk (nagyobb részét a combjaink találkozásánál hordjuk…)gyéren megvilágított szegleteiben még tartja magát az ősi elvárás: légy kemény, és oldd meg a gondjaidat magad. Beszélni nem csak kellemetlen róla – hiszen beismerjük félelmünket -, hanem az is a nyakunkba szakad, hogy tépelődésünk előtt felemelve a gátat kiadjuk magunkat. Még akkor is, ha a másik fél életünk párja, ettől a fajta kiszolgáltatottságtól nem, vagy csak nagyon nehezen tudunk szabadulni. No, de néha a világ minden pénzéért sem akarnánk…

„Hol jártál, báránykám?”

Mint írtam volt, asszonypajtásaink remekül belátnak a palástunk mögé, csak éppen az marad rejtve előttük, hogy mitől meztelen a király. Néha képesek vagyunk egészen banális dolgokat takargatni, viszont máskor minden okunk megvan arra, hogy a rossz időjárást okoljuk néma mélabúnkért. Bármily hihetetlen, ha a lábunk között himbálódzó „agyunknak” engedelmeskedünk – vagyis félrelépünk -, azt nem mindig tudjuk egy laza legyintéssel elintézni. Átkozottul mardoshat minket a bűntudat, és bár körömszakadtáig próbálunk hasonlítani a normál hétköznapokon megszokott önmagunkhoz, ez a kísérletünk a sasokat is megszégyenítő, érzékeny női szemek előtt biztos kudarcra van ítélve. Annyira meg ne tessék már hülyének nézni minket, hogy egy másik mackólány felbukkanását majd pont a jelenlegi partnerrel fogjuk megbeszélni – bár kizárni nem lehet, hogy ez a konspiráció vezet majd (valamilyen) eredményre: végső soron, a szétköltözést is felfoghatjuk annak. Ennyire amúgy nem is kell messzire menni, némelyik példányunknak már a gondolati bűn is elképzelhetetlen kínokat okoz („hm, milyen lehet az a csaj a bérszámfejtésről meztelenül”); lássuk be: ez megint nem az a szennyes, amelyet feltétlenül otthon szeretnénk kiteregetni. Ám igazságtalan lenne azt feltételezni, hogy csak a tiltott szex nyomaszthat minket.

Kettőn áll a vásár

Mert néha nekünk is klassz lenne ám a munkahelyi megpróbáltatásokról, a megfelelési kényszerről, a megbízhatatlan barátokról, vagy az elviselhetetlenség határát súroló anyósról kiönteni a szívünket kedvesünknek. De ez sem mindig lehetséges. A jó és sikeres kommunikáció kulcsa, hogy az éterbe dobott üzenet megérkezik valahova, és azon a helyen fogadásra alkalmas közönséget talál magának. Mi van akkor, ha mondanánk mi, csak értő füleket nem találunk? Elmondom én: bazi nagy kuss. Meg aztán mindenféle pótcselekvések, bánatháj növesztése, menekülés otthonról, idővel pedig testi lerongyolódás. Drámaian hangzik, de higgyék el, Hölgyeim, akár a jó előadóművésznek, nekünk is szükségünk van közönségre. Nem is akármilyenre! Egy „na nyögjed, mi a frász bajod van már megint” kérdés nem fogja megindítani a nyelvünket, és nem körít dalt a bennünket fojtogató gondok köré. Ellenben egy gyengéd ölelés kíséretében ellehelt „mondd el, kismackóm, mi a baj” hallatán érezni fogjuk: otthon vagyunk, társunk valóban a társunk, akivel megoszthatjuk a problémánkat, és együtt talán a megoldást is könnyebben felfedezzük. Szóval nem kell minket rögtön keresztben lenyelni, oké?

Csöndes csajok

Tudom, néha megérdemelnénk, mert a hallgatás valóban egészségtelen szint fölé pumpálhatja az adrenalint, magyarán: baromi idegesítő. És nehogy azt higgyék, drága Hölgyek, hogy ez csak a férfilélek sajátossága! Egy hallgatag nőnél nagyobb jégheggyel talán csak a Titanic találkozott – és tudjuk, hogy annak mi lett a vége… Tudjátok, nem nagyon vágyunk mi mély elemzésekre, a rideg légkört meg egyenesen utáljuk, szóval, ha valami baj van, inkább legyen egy ötperces tányérdobálással kísért, verbális házi viadal, csak ne a fenyegető totális csend. Arról már nem beszélve, hogy a nagy veszekedés után jöhet egy még nagyobb ágycsata. Tehát ebből is látszik, hogy tudjuk mi, hogyan lehetne feloldani ezeket a szituációkat, de valamiért mégsem sikerül mindig megnyílnunk. Lehet, hogy a férfiak sem tökéletesek? Ha így lenne, a világ pasijainak nevében ígérem (de csak halkan): dolgozni fogunk rajta. Már csak az ágycsaták miatt is.