Néha a férfiak is megremegnek

És ha már az állatoknál tartunk: egy hangyányival talán sikerül közelebb hozni a magyarázatot, hogy miért lécelünk le olyan nevetséges indokokkal, mint a „jobbat érdemelsz nálam”, vagy a „nem vagyunk egy hullámhosszon”. A háttérben egy nagy, fekete bundás szörnyeteg áll, izzó vörös szemekkel, aki rendületlenül veri a mellkasát, és akit csak úgy hívnak: ijedtség. De akár nevezhetjük szorongásnak, bizonytalanságnak vagy kisebbségi érzésnek – mindig más álnéven mászik be a háztartások ablakain. Ahogy közeleg az évvége, ideje számot vetni; és nem csak erényeinkkel, de bizony fogyatékosságainkkal is. Nem állítom, hogy a nyájas olvasó a „Tökéletes útmutató a férfiakhoz” című könyv egyik fejezetét böngészi most – pedig biztos bestseller lenne -, de annyiban talán segít, hogy jelzőfényeket gyújt az igenis létező pasilélek kivilágítatlan folyosóin. Vagyis mi a mozgatórugó a cselekedetek mögött, amelyeknek valós okait oly gondosan próbálja takargatni a teremtés koronáinak többsége. Persze, aggódunk mi a hétvégi bajnoki eredmények miatt, vagy például azért, mert kifogy a sör a hűtőből, de ezek csak aprócska kolibrik létünk kék egén. Mert bizony köröz ott három nagy sas is…

Karrier

Amikor a nő jobban keres

Ennek a három sasmadárnak pedig megannyi fiókája van, akik bizony egytől-egyig csúf, kopasznyakú kreatúrák, akik elől a modern kor leplezetten báránylelkű bakjai behúzott farokkal menekülnek. Hiszen minden nő elvárja, hogy felnézhessen a párjára, de ez meglehetősen nehéz akkor, ha hónap elején a Hölgy bankszámláján jelentősen nagyobb összeg landol, mint a miénken. Tudom, ilyenkor jön a vigasztalás, hogy a szépséges királylányok nem ezért vannak velünk, de nekünk mégis frusztráló, amikor zsebpénzért járunk „anyucihoz”, vagy egyenesen ő hív meg minket egy friss lángosra a langymeleg balatoni estében. Ilyenkor előszeretettel lelépünk, mert nem olyan jó ám kitartott fickónak lenni…

Amikor a nő magasabb pozícióban van

Ha harsányabb színekkel szeretném megfesteni az előző helyzetképet, akkor azt írnám, hogy a szituáció már csak két esetben lehet rosszabb: 1. ha a lányzó keres egyedül a kapcsolatban, 2. mindketten dolgoznak, de a magasabb sarok magasabb pozícióval is jár. Sokáig nehezen tartható feszültségek nélkül az az együttélés, ahol a szerencsétlen, tettre kész férfiember portásként söpröget egy bútorraktár udvarán, míg szíve választottja épp az új brand bevezetésén fáradozik néhány sales manager és meetingeken előadott prezentációk társaságában. Ilyenkor előszeretettel lelépünk, mert nem olyan jó ám balféknek érezni magunkat…

Amikor a nőnek jobb a családi háttere

Végtelenül egyszerű a képlet: meglehetősen esetlenül mozgunk az elit baráti körnek szervezett állófogadáson, miközben leendő após – és anyósjelöltünk lesajnálóan magyarázza a tehetős üzleti partnereinek, hogy nézzék el a lányuk ballépését, miszerint egy kültelki futballhuligánt választott társául. Talán Hölgyünk nem neheztel ránk emiatt – különben nem is lenne velünk -, de mi mégis lelépünk egy idő után, mert nem olyan jó érzés ám kívülállónak lenni az esetleges jövőbeli családunkban…

Szerelem

Amikor a nőnek határozott elképzelései vannak

Ez aztán valóban rémisztő, és sok fajtársunk nem is tud mit kezdeni azzal, ha a lányka hordja a nadrágot. Fizikai képtelenség öklelésre szomjazó bikának látszani olyasvalaki mellett, akinek konkrét ötletei vannak a programokat, a hétvégi menüket, a lakás bebútorozását, vagy épp a mi ruhatárunkat és pályafutásunkat illetően. A férfiak életébe kell a női útmutatás, de nem mindegy, hogy választottunk mennyire zsarnoki eszközökkel valósítja meg mindezt. Amennyiben nagyon ránk telepszik, olyankor általában előszeretettel lelépünk, mert nem olyan jó ám szoknyában tipegni egy domina után…

Amikor rettegünk, hogy elhagynak másért

A gyomrunk összeszorul, mikor a drágaságunk azzal állít haza egyre gyakrabban, hogy „Te, ez az új kolléga mennyire aranyos, már minden nap együtt ebédelünk, és ma ő hozott haza.” A csillogó szemmel, ártatlanul előadott beszámolótól nekünk megroggyan a lábunk, és már látjuk magunk előtt, ahogy az a drágalátos kolléga nem csak a házunkig jut el, de még az ágyból is kitúr minket. Hogy maradék büszkeségünket megőrizzük, elébe megyünk a dolgoknak, és mi tesszük lapátra szerelmünket. A valaha volt szerelmünket. Bizony, ilyenkor könnyen lelépünk, mert nagyon nem szeretjük, ha elhagynak minket…

Amikor még kilátásunk sincs

Dölyfösen azt képzeljük, hogy minden ujjunkra tíz másik cicus jut, az egykori barátnőt meg csak hagy furikázza haza Munkatárs Rómeó. De egyenesünk könnyedén állhat meredeken lefelé ívelő pályára, midőn ráeszmélünk, hogy csajozni nem is olyan könnyű manapság. Elkeseredetten kutatunk az ismerőseink között szabad préda után, míg végső kétségbeesésünkben megpróbáljuk visszakönyörögni magunkat durván elhagyott bogárkánkhoz. Csakhogy közben Rómeó már valóban megtalálta a hálószoba kulcsát, amit elhamarkodott féltékenységi jeleneteinkkel mi magunk nyomtunk a kezébe. Ilyenkor nem lépünk le sehová, hiszen inkább táncolni szeretnénk. Visszafelé. Mert nem olyan jó ám egyedül lenni…

Szimpla hétköznapok

Amikor féltjük a függetlenségünk

A szerelmes lihegéssel teli első hónapok után azon kapjuk magunkat, hogy hiányoznak a barátaink. Felháborítónak találjuk, hogy el kell kéredzkednünk a ház asszonyától egy kis kocsmai összejövetelre, vagy egy pókerozással induló, de valamelyik diszkóban végződő „ereszd el a hajam”-ra. Megrémülünk, hogy lassan már gyereket nevelgetünk, miközben a legszebb évek még kacéran illegetik magukat előttünk. A betörhetetlen musztángok ilyenkor idővel lelépnek, mert nem olyan jó ám bezárva lenni az istállóban, miközben kint várják őket a végtelen mezők…

Amikor nem boldogulunk a mindennapokkal

Ez a bekezdés némileg összefügg az előzővel, hiszen mennyivel kényelmesebb nagyra nőtt óvodásnak maradni, és hárítani a felelősséget, mint számlákkal sietni a postára, hitelkérelmet intézni a legközelebbi bankban, vagy ezermestert szerezni a csöpögő csap megjavítására (arról már nem is beszélek, hogy mennyire sokkoló lenne, ha ez utóbbit magunknak kellene elvégezni). Miközben a kiskötényes farkasok kisangyal módjára vasalnak és mosogatnak, bizonyára könnyeket csal a szemükbe a nyugalom szigeteként derengő szülői ház emléke. Az örök gyerekeknél sűrűn előfordul, hogy lelépnek, mert nem akarnak szembe nézni a ténnyel, hogy előbb-utóbb fel kell nőni…

Ez a hirtelen felindulásból elkövetett útmutató egyáltalán nem teljes, hiszen a fentieknél sokkal különb borzalmakkal is képesek vagyunk előrukkolni. Ugyanakkor az mindenképpen elismerésre méltó, hogy ezeket a szavak csodásan fényes aranytálcáján nyújtjuk át kedvesünknek. Egyébként meg sokszor pont arra a sokat emlegetett lelépésre vagyunk képtelenek, így lehet bármekkora is a sas fenyegető árnyéka, a kis nyuszik mégis tovább rohangálnak a gazdinak választott Hölgy lábai körül. Hacsak ki nem teszik a szűrüket….