Nincs is elárvultabb a beteg férfinél

Az erősebbik nem műhelytitkainak feltárása folytatódik tovább! Erősebbik nem? Tényleg az? Nos, nem minden esetben. Kiváltképp akkor nem, amikor az éjszaka közepén még inkább magunkra húzzuk a paplant – ezzel egyszersmind lerángatva a csajunkról -, mivel reszketve készülünk megfagyni a dunyha alatt. De eközben riadtan konstatáljuk, hogy melegünk is van. És ekkor ránk ront a felismerés: „Úristen, nekem lázam van!”. Innen már csak egy lépés, hogy valahogy kivonszoljuk magunkat a fürdőszobába, és ijedten kutatunk a tükörből visszanéző zavart tekintetünkben, mialatt szorosabbra húzzuk magunkon a nyuszis mamusz fölé kanyarított fürdőköpenyt. Mivel többségünk hisz a saját fantasztikus képességeiben, ergo, elkötelezett támogatói vagyunk az öngyógyításnak, ezért a saját képmásunknak motyogjuk, hogy „nem vagy beteg”. Miután ez nem segített, erőt vesz rajtunk a hisztéria, és égnek meredő hajjal magunkban kiáltozunk: „de hiszen nem lehetsz beteg!! Te nem lehetsz beteg!! Pont most?!?!”. Bizony, mindig van egy ilyen pont most helyzet, tudvalevő, a férfiak állandóan nagy dolgok küszöbén állnak (világbéke, tudományos kísérletek, a nagyszoba felporszívózása, stb.). Okoskodva meggyőzzük magunkat, hogy csak egy nagy alvásra van szükségünk, ezért visszaszipogjuk magunkat az ágyhoz, és minden idegszálunkkal arra koncentrálunk, hogy reggelre tűnjön el az egész. Mert egyszerűen nem lehetünk betegek! De ha mindez elkerülhetetlen, akkor, hogy viseli a férfi, hogy egészsége kis ladikon éppen messzire hajózik tőle?

Kitartás, bajtárs!

Jelentem: többségében rosszul. Vannak olyan példányok köztünk, akik egy hegyet is képesek elvinni a hátukon 40 fokos láz közepette is, egyetlen zokszó nélkül; de az ilyen egyedek olyan ritkák, mint a fehér holló, vagy az igaz szerelem (felesleges tehát ábrándozni róluk). A kőkemény ösztön munkál bennünk, hiszen mamutölő őseinknek sem sok hasznát vették, ha épp otthon lábadoztak, és barlangpingálással múlatták az időt, míg társaik a napi betevő falatra vadásztak. Tehát tartjuk magunkat. A reggeli ébredés után – bár pocsékabbul vagyunk, mint éjjel – felöltözünk, és elindulunk a dolgunkra. Egyetlen porcikánk sem kívánja ezt, de füleink süketek testünk figyelmeztető mondataira. Érdekes, hogy az amúgy szalontüdőn, disznósajton és barna sörön élő teremtés koronái milyen hamar válnak a reform – és biotáplálkozás zászlóvivőivé. Mert érezzük ám mi, hogy baj van. Az első kanyarral irány a patika és a zöldséges, ahol C-vitaminnal, házi mézzel, és mindenféle déli gyümölccsel szerelkezünk fel, hogy elűzzük rossz nyavalyánkat. Menetrendszerűen köhögünk és fújjuk az orrunk; bármerre is járunk, nagy hangon hirdetjük, hogy rég nem éreztük magunkat ennyire kiválóan. De nagyjából 48 órányi vasakaratú talponállás után összeomlunk, mint a rosszul elkészített puding. Belátjuk, hogy ez így nem megy tovább. Visszatérünk a nyuszis mamuszhoz, és elhaló hangon vinnyogunk kedvesünk gyöngéd ápolása után.

Tea, pihenés és sok csók

Ekkor lepleződnek csak le igazán a szájhős hím soviniszták. Lelkivilágunk visszasüllyed egy óvodás gyermek szintjére, aki nem is vágyik egyébre egy nagy bögre kakaónál, és az ő kedvenc macijánál. A kakaó helyére forró teát képzeljünk oda, a mackó helyettesítésére pedig nem is találhatnánk alkalmasabb jelöltet a mi drága barátnőnknél (ha még nincs, az ilyen vészhelyzetek esetére mindenképp kutassunk fel egyet!). A vigyorgó krokodilból egyszeriben szárnyas, pufók kis angyalka lesz, aki minden törődésért rendkívül hálás. Tudat alatt talán rá is játszunk arra, hogy életünk párjából előcsalogassuk a szunnyadó anyai ösztönöket, ő pedig a legnagyobb örömmel sétál bele a csapdába. Zokszó nélkül vásárol be, megkérdezi, hogy mit szeretnénk ebédre, hoz nekünk a kedvenc csokinkból, főzi a borzalmasabbnál borzalmasabb gyógyteákat, mindenféle pirulákkal töm minket, és rimánkodik, hogy forduljunk orvoshoz – amiről hallani sem akarunk. Lesüllyedt tűrésküszöbünket is jól tolerálja, érzékeny hangulataink megnyilvánulásait elengedi a füle mellett, hiszen ő is nyer ezen az üzleten: legalább addig sem kell szexelnie velünk. De ha egyszer visszanyerjük az erőnket…

Ismét a ringben, avagy tartalék erőforrások

Párunk számára leszedált, idillikus állapotunk – jó esetben – csak rövid ideig tart, addigra a leányzó is elunja a házitündér szerepet, és inkább leszegett fejjel választja a háromperces aktusokat. Talán ennél jobb jele nem is lehet annak, hogy a javulás útjára léptünk. A férfi tekintetében ismét fellobog a tűz, a vér elkezdi járni hipnotikus táncát az erekben, férfiassága ismét fékevesztetten kezd tombolni, keze pedig nem a reggeli, hanem a nő után nyúl. Azt nem írjuk, hogy lázasan, hiszen pont ellene küzdöttünk az elmúlt napok során. Különben is, egy ilyen nyughatatlan teremtményt, mint a férfi, lehetetlenség is tétlenségre kárhoztatni; attól él csak igazán, ha csinálhat valamit. Márpedig, egész nap lustálkodni nem pálya nekünk – most még. Meg sem halljuk édesünk könyörgését, miszerint maradjunk még az ágyban, mert korai felkelni, nem vagyunk annyira jól. Mindez mit sem ér, ha mi már szimatot kaptunk. Hiszen hiányoznak a munka utáni sörözések, a kolléganők csinos hátsójának a látványa, a hétvégi meccsek – vagyis a férfilét esszenciája.

Láss csodát, mindenki túlélte!

És ezennel visszatérünk a rendes, megszokott kerékvágásba, vagyis ugyanolyan kiállhatatlan fráterek leszünk, mint amilyennek megismertetek minket, kedves élettársak! Valahogy így fest hát az a kálvária, amelyet mindkét félnek végig kell szenvednie, amikor a férfi beteg. Teljes súllyal ránehezedve magabiztos cipőinkre, fitten és tettvágytól fűtve hajlamosak vagyunk feledni minden gondoskodást, és nem értjük, hogy szerelmünk hogyan eshet az ágynak némi láztól és megfázástól. Arra ne is számítson, hogy majd mi ápoljuk, hiszen az irodában is kell lennie valakinek; különben ki bámulja a dekoratív munkatársnőket. Mi tagadás, feledékeny egy fajta ez a miénk…