Női lécek a magasban

Ilyen bevezetés után nyilván az érzékenyebb lelkű olvasók máris vehemensen nyúlnak a hozzászólás opció felé, hogy a földbe döngöljék ezt a nagyokos fazont, aki erre az elvetemült kijelentésre ragadtatta magát. Csak lassan a testtel, Hölgyeim! Az elhamarkodott véleményformálás legalább olyan messzire kerül engem, mint épeszű férfi egy csajoknak rendezett pizsamapartit. Azonban a nők között forgolódva hallottam már ezt-azt, amik alapján igenis van létjogosultsága a felvetésemnek. Sőt, tovább megyek, a gyengébbik nem jelentős hányada büszkén vállalja és vallja azokat a peremértékeket, amelyek mentén szegény fajtársaimat kívánják behálózni.

Egy héttel ezelőtt a férfiak időzavaráról értekeztem, de itt nálunk ki is merülnek a keresgélés kritériumai – tudjátok, nekünk csak az számít, hogy lyuk legyen (… és tényleg). A szépséges királylányok jóval bonyolultabbak ennél, egyenesen maguknak teszik nehézzé a szabadon szaladgáló csődörök befogását azzal, hogy saját maguk készítette listából akarják kiválasztani a majdani mintaférjet. Mintha csak a futószalagról jönnénk. Pedig nincs itt nagy titok: ahogy tökéletes nő, úgy tökéletes férfi sincs. Az alábbiakban álljon itt néhány azokból a „rettenetes” férfiúi tulajdonságokból és előre elrendeltetett vonásokból, amelyek kizáró tényezők lehetnek abban a kérdésben, hogy a Hölgy észre vesz-e minket.

Vén kecske is megnyalja…

Újra elérkeztünk a kortémához. Merthogy a nőknek sem mindegy ám, hogy egy szende kisfiúval osztják meg mindennapjaikat, vagy inkább egy jóságos nagybácsi szerepében tetszelgő dollár papával. Szép hosszú a skála, és ha egyszer lehet válogatni, akkor a dámák élnek is a lehetőséggel. Határozott vonással irtják ki életükből a nem kívánt életkorba tartozó fickókat, és az ítéletet még a fejükre is olvassák: „én aztán veled soha”. Hogy ez egy rossz tapasztalat szüleménye, vagy pedig saját makacskodásuk – azt csak ők tudhatják. Bár erre sem vennék mérget… Viszolygásuk valahonnan nagyon mélyről fakadhat, és elsősorban a fiatalabb hímek esnek áldozatul eme lemondásnak, hiszen hogyan is mutatna az, ha egy kisasszony egy nála csak pár nappal korábban felsíró herceg oldalán tipegne! Bizonyosan összedőlne a világ.

Import Svédországból

Vegyük azt az üdvözítő helyzetet, hogy szánnivaló futóbolondunk átugrotta az első gátat, és még mindig versenyben van a Hölgy kacsójáért – sajnos, fele királyságot már régen nem adnak mellé. Második próbatételként meg kell felelni külsőleg is. Ezt valójában nem is nevezhetjük próbatételnek, hiszen bizonyos tulajdonságok velünk születnek; bár a modern orvostudomány már szinte mindenre képes.

A leginkább fejet a falba verő kijelentéssel néhány hete volt szerencsétlenségem szembesülni: a kifinomult ízlésű leányzó kizárólag szőke, kékszemű udvarlók közeledését fogadja. Lehet a jelentkező bármilyen stílusos, sármos, lehet nyaralója a Bahamákon, vagy csak szimplán egy jófej srác – ez mind kevés. Ha barna hajat adott neki az ég, már megette a fene az egészet. De ez csak egyetlen példa volt, hiszen sorolhatnánk tovább: van, akinél csak a vasgyúrók jönnek szóba, a másik szédült tyúk a nyeszlettek csontját szereti tördelni, a harmadik csak tarajos punkoknak adja oda magát, amaz meg egy divathajhász piperkőc macája kíván lenni. Merthogy ő a zsánere. A-ha.

„Sok(k) leszek én neked!”

Ez a szó példának okáért a férfiszótárból kimaradt. A teremtés koronáinál nincsenek korlátok, mi bárkit bátran átölelünk (persze, csak lyuk legyen, igaz?). Esetleg csak halvány segédfonalak vannak, olyan típusok, akik valamivel jobban bejönnek; de olyan, hogy zsáner?! Hallomásból sem ismerjük. A hadszíntér másik oldalán viszont maga az ellenség is lehet number one. Főleg akkor, ha Hölgyünk magát is perifériára szorult, senkihez sem való különcnek képzeli el, és fennhangon hirdeti, hogy Ő mindig bevonzza a problémás fickókat. Micsoda meglepetés, ki hitte volna? Lehet, hogy a „majd én megváltoztatom” szándéka sodorja őket újra meg újra a rosszfiúk karjaiba, és miközben éppen nagyon megmentik a másikat, a saját megváltásukat is ettől remélik. Aztán jön a nagy kopp, és a kör kezdődik elölről a szende fiúkák lepattintásával, és egy újabb érzéketlen férfiállat csatasorba állításával, mindezt a „mondom én, hogy nem könnyű velem” feliratú topban. A nők néha annyira javíthatatlanok…

Játék határokkal

Az meg pláne beszűkíti a mozgásterüket, ha bizonyos típusokat helyből tiltólistára helyeznek, és nem csak a jófiúság miatt, hanem legyen az mondjuk magasság, vagy valamilyen fájdalmas emlék kérdése. Teszem azt, ha valaki egy tűzoltóval már megégette magát, utána könnyebben kijelentheti: vastag locsolóval rendelkező alakra rá sem nézek többet. Bár ki tudja – hiszen nőkről beszélünk, ugyebár. Egy-egy csalódás után akár a világból is kimenekülnének; de ha onnan nem is, az országból mindenképp. Újkori divat lett nagylányok körében külföldi pasit leakasztani, akik már csak földrajzi elhelyezkedésük okán is lepipálják az itthoni felhozatalt. Márpedig ez sok esetben inkább csak a koordináták függvénye, semmint az adottságoké. Ismereteim szerint, alapból már egy házzal nyugatabbra is csupa herceg tapossa egymást, no meg a fehér lovaik patáját. Erősen kétlem, de ha a nők mondják…

Kivont karddal

Mégis, milyen lenne a férfi, ha mindezek ellenére nem fújná meg újra és újra a kürtöket, és nem indulna rohamra, hogy bevegye a meghódíthatatlannak hitt várat. Bizony, nem adjuk fel, megpróbáljuk újra és újra. Mert nincs is annál szebb, mint megtörni az ellenállást, ledönteni a falakat, büszke páncélos lovagként elkergetni a randa boszorkányt, és elnyerni a hercegnő kezét. Van, amiért megéri harcolni. És a nők ilyenek. Még akkor is, ha ezt magunknak sem szeretjük bevallani. Lovagok, előre!