Semmi sem állhat örökké

A hímek természetéből alapvetően adódik a versenyszellem és a bizonyítási vágy. Ha egyszer belekezd valamibe, akkor azt komolyan csinálja, legyen szó akár egy baráti ping-pong partiról, akár a kedvenc unokaöcs műanyag várának az összerakásáról. Gyűlöl veszíteni. És van egy hely, ahol minden másnál elviselhetetlenebb a kudarc valószínűsége. Be kell látnunk, a hálószoba az egyik legkritikusabb helyszíne a nemek életterének, ahol akár a kapcsolat jövője is eldőlhet. Márpedig ha eldől, attól mi férfiak bepánikolunk, és ilyenkor van igazán szükségünk a gyöngéd női támaszra, aki lelket önt belé… vagyis belénk.

Érzékeny lelkületű szörnyeteg ám a pasi nevezetű teremtmény - távolról sem hasonlít Achillesre, akinek ugye csak egyetlen sebezhető pontja volt. Szóval hölgyeim, mielőtt égnek emelt kezekkel törnének ki bőgésben („ez biztos azért van, mert már nem tartasz kívánatosnak”), előtte inkább vegyék figyelembe azt, hogy játszótársuk sem gép, nem teljesít minden szituációban kiegyensúlyozottan – ilyen célra sok hosszúkás alakú, elemes tárgyat fejlesztettek ki a precíz tudósok. Ezúttal tehát az önök könyörületéért esedezünk, és megpróbáljuk bemutatni, hogy mitől állhat meg – vagy pont nem – az óra fél hatnál. Tessék csak elképzelni a mutatók állását…

Akkor is, azért is

Olyan nem lehet, hogy az ágy dzsungelébe belopódzva a párduccal töltött kalandos birkózás helyett a tévézés oázisához lyukadjunk ki! Messziről kerülendők a gyengébbik nem részéről gúnyos mosoly kíséretében odavetett, „semmi baj drágám, majd holnap újra megpróbáljuk” lesajnáló mondatok – az végképp mélypont, ha közben fél kézzel már a távirányító felé nyúl. Ezt mi nem szeretjük. Bezárkózunk a saját börtönünkbe, és ott rázzuk tehetetlenül a rácsot, miszerint múltkor még minden rendben volt. Ne tessék minket ilyenkor egyedül hagyni a kétségbeesésben, inkább, mint egy riadt őzikét, vonják oda finoman a férfiállatot keblükre, és biztosítsák arról, hogy egy letört műköröm ennél sokkal aggasztóbb dolog. Az elgügyögött vigasztaláson túlmenően úgy válhatnak igazán királykisasszonnyá, ha némi babusgatás után megpróbálják ismét fellendíteni a vérkeringésünket. Higgyék el, hálásak leszünk azért, hogy nem hagytak minket magányosan a csávában. Majd pont itt mondanánk le a befejezés öröméről? Soha! De egyáltalán miért is keveredhetünk bele ebbe a kelepcébe?

A hiba nem az ön készülékében van

Világ leányai, kéretik elfelejteni az önostorozást! Ha valóban arról lenne szó, hogy nem kívánjuk a sors tévedhetetlen kezei által mellénk sodort fehérnépet, akkor meg sem kísérelnénk leimádkozni róla a ruhát, és elcsenni erényövének a kulcsát. Ennyire ne nézzenek minket mazochistának… Sokkal inkább lehet szó arról, hogy miközben mi mozgunk alul ritmikusan, a plafont bámulva már a másnapi prezentáció jár az agyunkban, és képtelenek vagyunk szabadulni főnökünk morcos ábrázatától. Esetleg a hőmérő higanyszála a kánikulának hála éppen a 35 fokot ostromolja, és mi csatakossá izzadva csakis egy jéghideg vizű medencére tudunk gondolni. Mint annyi más esetben, a legjobb az egyenes, őszinte út. Beszéljük meg, hogy mi a probléma, szidjuk együtt a felettesünket, szerelmünk hozzon egy üveg jégbehűtött vizet, tárja ki az ablakot, aztán durr bele: indulhat a második menet! Sokkal könnyebben arathatunk kiütéses győzelmet. Bár, néha pont a befejezés rejti a legnagyobb buktatókat.

Jaj, én máris… te még sehol?

Timing – egy update manager minden meetingen legalább kétszer elsüti ezt a kifejezést. Ha már az elsütésnél tartunk, az időzítés nem csak az üzleti világban fontos. Kár az első éjszakától azt a csodát várni, hogy egyszerre tűzhessük ki a hegy csúcsára örömünk zászlaját. Szoktatni kell magunkat egymáshoz, és beszélni, beszélni, beszélni. Jó, nem kerekasztal beszélgetésekre gondoltam minden páros hét keddjén, de a „nem igaz, hogy képtelen vagy uralkodni magadon!”, vagy a „nem létezik, hogy még mindig nem érzel semmit!” felcsattanások helyett próbáljuk meg verbálisan kideríteni, hogy mi okoz a partnernek örömet. Hölgyeim, úgy nehezen tudjuk magunkat férfiként érezni, ha kinevetnek minket felfokozott állapotunkért. Belegondoltak már abba, hogy mindez annak a hozománya, hogy annyira őrülten kívánjuk a mi kis édesünket? Több együttlét, hosszabb aktus, és akkor a megismerés sem fog velünk bújócskázni. Érzékenyebb példányainknak a saját boldogság elérése mellett legalább annyira fontos a női orgazmus is – hangozzék ez mégoly hihetetlenül is. Tessék velünk tudatni, hogy mikor és hol jó, legalább ezen ne kelljen görcsölni. Úgyis van más, amiért aggódhatunk…

13-15-17-20…

Kitalálták. Nem véletlenül hagytuk a végére a „méret a lényeg” tárgykör megvitatását. Ezt valahogy már kamaszkorban sikeresen belénk nevelik, így aztán jó pár pattanásos fiú rohangál mérőszalaggal a kezében a középiskolai férfivécé felé, hogy aztán visszafele már csak letörten bandukoljon. Reprezentatív mintával nem rendelkezünk, de az ismeretanyag birtokában bátran kijelenthetjük, hogy a minél nagyobb, annál jobb eszme csak egy legenda. Legyen inkább így: LEGENDA! A vallomások alapján a lóval vetekedő méretek már inkább fájdalmat okoznak, mint érzéki kéjt – az átlagos hosszal rendelkezők megkönnyebbülten felsóhajthatnak, nem ezen fog múlni, hogy átvehetik-e a szuperkannak járó kitüntetést. Ha pedig esetleg túl kicsi a férfiasságunk? Akkor még mindig vállalhatjuk, hogy hétvégén mi mosogatunk. Valamit valamiért…