A Dyatlov átkelés - a múlt század legfurcsább megoldatlan rejtélye

A felszínen a történet, mely Dyatlov-átkelés incidensként lett híres, eléggé megmagyarázhatónak tűnik: 10 síelőből 9 meghalt a -30 fokos hidegben, egy nehéz, embert próbáló kirándulás alkalmával. Ám a részletek, melyek többnyire a személyek naplóiban, és a szovjet nyomozók felvételein találhatóak, hátborzongatóak: 1959 február 2. éjjelén a társaság tagjai hirtelen felhasították sátraikat belülről, és elindultak a tundra felé, abban a ruházatban, amiben aludtak.

Három héttel később, 5 holttestet találtak, egy lejtőn, párszáz méterre a tábortól. További két hónapot vett igénybe a nyomozóknak, hogy megtalálják a másik 4 holttestet, melyek szintén hiányos öltözetben voltak. A ruhákon végzett tesztek magas fokú radioaktív sugárzást mutattak ki. Ennek, és a súlyos belső sérülések ellenére - beleértve a sérült koponyacsontokat, törött bordákat, melyeket a társaság egyes tagjai szenvedtek - az orosz nyomozók beszámoltak arról, hogy nem találják idegenkezűség bizonyítékát, és gyorsan lezárták az ügyet.

A történet részletesen

A csoport tagjai tanulókból és az Urál Állami Műszaki Egyetem diplomás mérnökeiből álltak, mindegyiküknek tapasztalata volt az expedíciókban. A kirándulást a 23 éves Igor Dyatlov szervezte, aki szerette volna felfedezni az Otorten hegység emelkedőit az Urál északi részén. A csapat 1959. január 28-án indult neki a nagy útnak.

Yury Yudin, az egyetlen túlélő, lebetegedett, mielőtt a csapat még bement volna a faluba, így ő nem tartott velük tovább. A társaság másik 9 tagja azonban tovább ment, és a jelek szerint február 2-án, kora esti időpontban letáborozott az Ortoten-hez közeli hegyek lejtőin. A hegyekben élt a helyi bennszülött manysi törzs (más néven Kholat Syakhl), mely feltételezett fordítások szerint azt jelenti, hogy a „holtak hegye”.

Őszintén szólva, nem sok értelme volt pont a hegy lejtőjén sátrat verni, hiszen mindössze egy mérföldre voltak a fasortól, ahol egy kicsit biztonságosabb rejtekhelyet találhattak volna a mínuszokban.

Az utolsó táborhely

Dyatlov tervei szerint február 12-ig tartott volna az expedíció, de arra is említést tett, hogy lehetséges a hosszabb ideig való távollét is. Február 20. körül az aggodalom egyre inkább nőtt, majd önkéntes keresők és mentőcsapatok 4 ezer km2-nyi terület átfésülése után végül február 26-án találták meg a fiatalok utolsó táborhelyét. Amikor a nyomozók megérkeztek, azonnal észrevették, hogy a sátrak belülről ki vannak vágva, és 8-9 ember lábnyomát találták meg, akik elhagyták a sátrat és lefelé indultak a lejtőn, a fák irányába. A nyomozók szerint, a csoport a cipőket és a többi felszerelést egyáltalán nem vitte magával, hiszen a lábnyomok szerint néhányan mezítláb, vagy csak zokniban indultak útjukra. Magyarán szólva mindannyian kitépték magukat a sátorból, és átfutottak a derékig érő hóban… Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a többiek űztek volna gonosz játékot velük.

Az első két holttestet egy hatalmas fenyőfa alatt találták meg. A fasor kb. egy mérföldnyire volt; a nyomozók leírták, hogy a lábnyomok eltűntek az út harmadánál, bár ez lehet, hogy az időjárásnak volt köszönhető. Ez a két halott csak alsóneműt viselt, és mezítláb voltak, mellettük tűzrakás maradványai. A jelentések szerint a fa tetején az ágak el voltak törve, ebből arra lehet következtetni, hogy valamelyikük megpróbált felmászni rá.

További három holttestre, beleértve Dyatlovéra is, a tábor és a nagy fa között bukkantak - mindannyian fejjel a tábor felé feküdtek. Egyiküknek, Rustem Slobodinnak sérült volt a koponyája, bár az orvosok szerint nem ez okozta a halálát. Miután úgy gondolták, hogy mind az öten kihűlés által haltak meg, a nyomozást lezárták.

A hiányzó nyelv

Két hónap telt el, míg a megmaradt négy holttestet megtalálták 12 lábnyi hó alatt betemetve, a nagy fától párszáz lábnyira lefelé. Mind a négyen sérüléses halált haltak, annak ellenére, hogy külsérelmi nyomok nem voltak. Nicolas Thibeaux-Brignollelnek betört a koponyája, Alexander Zolotariovot törött bordákkal találták meg, Ludmilla Dubininának is eltörtek a bordái és még a nyelve is hiányzott.

Lehetséges, hogy a csoport segítséget akart kérni, lényegében a semmi közepén, 0 fok alatti hőmérsékleten, és nem voltak hozzá eszközeik – mielőtt beleestek a szakadékba. De ez még nem magyarázza meg Dubinina hiányzó nyelvét. Néhányan azt gondolták, hogy a csoportot a manysi törzs támadta meg, de a halottkémek szerint ezek a sérülések ember feletti erőt igényeltek, főleg ha belevesszük, hogy nem voltak külső sérülési nyomok. “Olyan volt, mintha egy autóbaleset áldozatai lennének” - mondta Boris Vozrozhdennij, az egyik orvos, aki az ügyön dolgozott.

Egyre furcsább

Az utóbbi négy ember jobban fel volt öltözve, mint a többi öt, menekülés közben lerángatták a már meghalt tagok ruháját. Pl. Zolotariov Dubinina kabátjában volt. Még furcsább, hogy az utóbbi megtalált emberek ruhái radioaktív sugárzást bocsátottak ki. A radioaktív sugárzást nehéz megmagyarázni, de az eset többi részében van egy olyan magyarázat, mely tartalmaz földönkívüli lényeket, és nukleáris kísérleteket is. A "Paradox levetkőzés" is egy olyan jelenség, melyet a kihűlésben szenvedők tesznek, delírium állapotában.

Mi történt valójában?

A legvalószínűbb az, hogy a csapat táborát betemette egy lavina, mely megmagyarázná a kivágott sátrakat, és talán a sérüléseket is. A hipotermia is beleillik a képbe, mivel egy jó ideig a hó rabságában voltak. Ami azonban nem világos, hogy miért indultak el segítségért, mindenféle felszerelés nélkül? És a radioaktív sugárzás tényleg furcsa.

Az eset dokumentumait lezárták, lepecsételték, és csak az 1990-es években nyitották ki. Lev Ivanov vette észre legelőször, hogy a holttestek és az eszközeik is radioaktív sugárzást bocsájtanak ki, és a Geiger számláló megbolondult a tábor területén. Azt is elmondta, hogy a szovjet hatóságok utasították, hogy zárja le az ügyet, annak ellenére, hogy ragyogó repülő gömböket láttak azon a területen, 1959 februárjában és márciusában. „Gyanítottam akkoriban, és majdnem biztosan tudom most is, hogy azok a ragyogó repülő gömbök közvetlen kapcsolatban állnak a csoport halálával.” – mondta Lev Ivanov.

Egy másik diákcsapat is táborozott arrafelé, úgy 30 mérföldnyire, és hasonlókat látott ugyanabban az időpontban. Egy másik szemtanú leírása szerint, egy fényes kerek formájú tárgy repült a falu felett dél-nyugati irányból észak keleti irányba. A fényes tárgy gyakorlatilag akkora volt, mint a telihold - kékesfehér fény volt, kék gyűrűvel körülvéve. A gyűrű ragyogóan villant fel, mint a távoli villámlások. Amint ez a repülő tárgy eltűnt a horizont mögött, az ég pár percre kivilágosodott. Egy fiatal fiú szerint, aki néhány csoporttag temetésén ott volt, a csapat valahogy átment a szovjet katonai kísérleti terepen.

De ha a jelentések igazak, még mindig nem tudjuk, mi okozta a sérüléseket. Lehetséges, hogy az egyik tag látott egy nagy villanást az égen, és mindenki megijedt. De még ez sem magyarázza meg a koponyasérüléseket. Az megmagyarázná, hogy beleestek a szakadékba, de Slobodinnak is betört a koponyája, holott őt a tábor felé vezető úton találták meg. A tűzrakás maradványai is azt bizonyítják, hogy pár tag uralkodott a mentális képességén, és nem volt pszichózisuk, de ez sem magyarázat arra, hogy a csapat miért futott el, hátrahagyva a minden felszerelésüket, holmijukat.

Vajon baleset volt, vagy a nyomok eltűntetése?

Az egyszerű sztori talán a legjobb:
A csoportot betemette a lavina, és a kihűlés állapotában, delíriumban futottak, hogy segítséget kérjenek. A lavinák hihetetlenül erősek, és egyszer volt már olyan eset, amelyben az emberek hasonlóképpen sérültek meg, mint a Dyatlov-eset sérültjei.

Ez az incidens még mindig kedvenc témája a konspirációs elméletek kitalálóinak, és az UFÓ vadászoknak – valljuk be, tényleg furcsa történet. Amióta Ivanov, a nyomozó elhunyt és a katonai felvételeket lezárták, a Dyatlov rejtély nincs megoldva és folytatódik…