Természetesen az én lányom a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legédesebb kislány az egész földkerekségen. Ez nem is lehet vita tárgya. De nézzük csak, ott azt a hasonló korú kislányt! Már mondatokban beszél… Nem mintha számítana… De azért mégis. Nem baj vajon, hogy az enyém még szavakat se nagyon mond? Hát, valahogy így kezdődik. Idehaza, ahol az 52 négyzetméterre jutó kislányok száma 1, még könnyű büszkének és elégedettnek lenni. A lakásból kikerülve azonban az ember akarva-akaratlanul szembesül más gyerekek „rendkívüli” képességeivel. A „verseny” célja persze életkoronként változik. Újszülöttként, amikor a mi Pannánk még önkívületben végigordította a napot, hüledezve hallgattam más apróságok óriási tetteit, miszerint végigalusszák az éjszakát, azt követően pedig a nappalt is. Bizonyos szülőkben persze megvan a hajlam a nagyotmondásra, de tudom, hogy nem mindenki hazudik. Igenis, vannak babák, akik egész nap alszanak, és bizony, mi ezt az élményt sosem tapasztaltuk meg.
Próbáltam én senkihez sem hasonlítani a kisbabámat, ez azonban nem is volt olyan egyszerű, amikor úton-útfélen azt láttam, hogy tőle jóval fiatalabb babácskák önfeledten rágcsálják a kiflivéget, kukoricapelyhet, kis kekszeket, vagy más finomságokat. Igaz, nem volt a homlokunkra írva, de én pontosan tudtam, hogy 15 hónapot kellett várnunk addig, míg Panna az első szilárd falatot a szájába vette. Természetesen mondogattam magamnak vigasztalásul, hogy nem vagyunk egyformák, meg azt is, hogy ez nem lóverseny, de azért nyugtalanított a tudat, hogy a lányom hónapokkal van elmaradva a kortársaihoz képest.
Később aztán teljes nyugalomban örvendeztem ismerőseim sikertörténeteinek, melyek arról zengtek, hogy a baba 12, 10, 9, 8, … hónapos korában indult el. Nem véletlen a visszafelé számlálás: a mai gyerekek valahogy mindent korábban kezdenek. Kivéve a miénket, aki csaknem 18 hónapos volt, amikor az első bizonytalan lépéseket megtette. Eleinte erős voltam, nem aggódtam. Mindent a maga idejében – gondoltam – s ki tudná jobban, mikor jött el a járás ideje, mint maga a gyerek? Ismerőseim elejtett megjegyzései („A húgom lánya, tudod, 2 hónappal fiatalabb a tiédnél, na ő már jár…”) is csupán egy vállrándítást hoztak ki belőlem. Ám amikor az egyébként nagytermetű lányom már egy fejjel magasabb volt a játszótéren körötte totyogóknál, mégsem akart elindulni, kétségbeesve felkerestem a gyerekorvost. Panna persze azóta gyönyörűen jár, sőt rohan, aggodalmam tehát hiábavaló volt.
Ami a szociális fejlődést illeti – már meg sem lepődtem – szintén mutatunk némi lemaradást a kortársakhoz képest. Miközben a hasonló korúak kezüket-lábukat törve integetnek vadidegeneknek az utcán, Pannát a nagyszüleire sem lehet rábízni, mert kizárólag a szülei közelében érzi biztonságban magát. Nyaralásunk alkalmával a nagymamája ugyan igyekezett bebizonyítani nekem, hogy ez az egész csak az én eltúlzott anyai kötődésem, s állította, hogy ő majd megmutatja, miképpen lehet a gyereket „elbolondítani”. Kézen is ragadta, ki is csalta magával a kerítésen túlra, majd átsétált vele a szomszédhoz, egy kis nagyszülői büszkélkedésre. („Nézd, világ, ez az én távolban élő kis unokám!”) Nagyjából ezen a ponton tudatosult Pannában, hogy idegen helyen van, idegen emberek közt, apja-anyja nélkül. Nem sok minden tud már meglepni vele kapcsolatban, de az a sírás azért engem is elkápráztatott, amit akkor művelt. A nagyi napokra tönkretette a jó viszonyt az unokájával (még az udvaron is nagy ívben elkerülte a gyerek).
Jelenleg a beszéd van nálunk porondon. Családi összejöveteleken, játszótéren, internetes fórumokon, egyszóval szinte mindenütt, ahol mostanában fellelhető vagyok, azt kell tapasztalnom, hogy a húsz hónaposok, a világ minden táján, anyanyelvükön perfektül beszélő mini felnőttek, akik választékosan, bő szókinccsel fejezik ki elvont gondolatvilágukat. Egy dolog vigasztal csupán: hogy ezt még egy alkalommal sem a delikvens bizonyította számomra, hanem valamelyik szülő, vagy nagyszülő. Az én gyerekem eddig nagyjából 7 értelmes szót mondott ki, és, ha ezáltal nem tűnnék túl negatívnak, azt mondanám, hogy azokat is csak véletlenül. Beszél az én szentem, be nem áll a szája, sőt azt is feltételezem, hogy ő valóban tudja, miket mond. Én viszont legtöbbször csak megértést színlelve bólogatok, és irigykedem azokra, akiknek a gyereke már szép, kerek mondatokban közli mondandóját.
Ehhez képest, ugyanaz a gyerek (az én Pannám) a Mamával eltöltött délutánokon már-már irreális fejlődésen (majd hozzám visszatérve visszafejlődésen) megy keresztül. A Mama szerint ugyanis a gyerek beszél! Méghozzá egészen meghökkentő, felnőttes szavakat, sőt mondatokat mond. A Mama félig érett (tehát éretlen) dinnyéjét látva például kijelentette, hogy „Egy hete.”, amivel nyilván arra utalt, hogy „Egy hét múlva kellett volna levenni azt a dinnyét.” Na??? Ez ám a logikus gondolkodás netovábbja! S, ha óvatosan, kissé szégyenkezve megjegyzem, hogy szerintem nem azt mondta, és pláne fogalma sincs a dinnye érettségi fokáról, akkor a Mama eskü alatt is kész bizonyítani, hogy márpedig ő hallotta! Na jó, a gyerek tehát beszél, és úgy vélem, okom van feltételezni, hogy a másé sem beszél másként. Vagyis jókora képzelőerő kell ahhoz, hogy kijelentsük: egy húsz hónapos már mindent mond.
Várom már a szobatisztaságot, gondolom azzal is sikerül majd utolérni Panna kis kortárait úgy 3 éves korára. Hallom innen-onnan, hogy az ügyesebbeket nappal már nem pelenkázzák, hiszen „Anya pisilni/kakilni kell!” felkiáltással jelzik, ha sürgős dolguk akad. Én is a lelkére kötöttem a kicsikémnek egy pelenka nélküli, meleg nyári napon, hogy azonnal szóljon, ha pisilnie kell, mert akkor gyorsan ráültetem a bilire. Biz’ isten, megértette, amit kértem tőle! Bepisilt, majd készségesen odahozta a bilit. És igen, megdicsértem érte, mert szerintem ez nagyon nagy teljesítmény.
Ami pedig a versengést illeti, a minap volt alkalmam belehallgatni a játszótéren két anyuka beszélgetésébe. Éppen a gyerekeiket hasonlítgatták össze (Hm, nem szép dolog!), s mindketten nagyon lelkesek voltak. „Nem, még nem beszél, tulajdonképpen szavakat sem mond - vallotta be egyikük, majd sietve szépített a történeten – viszont mindent megért, és a maga módján tökéletesen kifejezi magát!” Mire a másik anyuka, talán együttérzésből, szintén bevallott egy „hiányosságot”: „Az én fiam még nem szobatiszta, de gyönyörűen beszél!” Végül megegyeztek abban, hogy mindkét gyerek jóval érettebb a koránál.
Akkor eldöntöttem, hogy mostantól tényleg nem versenyzek senki ember fiával. Még jó, hogy ez a szegény, ártatlan pici lány mit sem sejt a szülei buta teljesítménykényszeréből! És különben is: még nem beszél, nem szobatiszta, nem barátkozik idegenekkel, nem alszik el egyedül, de: Jóval érettebb a koránál!
OLVASS TOVÁBB!
JUKKI – baba játékok, amelyek fejlesztik és szórakoztatják a kicsiket
A babák számára az első hónapok és évek életük legfontosabb időszaka, hiszen ekkor fejlődik legintenzívebben az érzékelésük, mozg...
GYERMEK"A szülőknek nem szabad mindent személyeskedésnek venni"
Sok szülő fél a pubertáskortól. Egy szakértő elmagyarázza, a szülők és és a tinédzserek hogyan vészelhetik át ezt az időszakot....
GYERMEK7 jel, ami arra utal, hogy csemetéd emlékszik az előző életére
Úgy tartják, hogy a gyerekek kb. 3-4 éves korukig képesek emlékezni korábbi inkarnációikra, és ha jobban odafigyelünk, kaphatunk tőlü...
8 szülői magatartás, mely megakadályozza a gyermeket abban, hogy sikeres legyen
A szülők keményen dolgoznak azért, hogy gyermekeik sikeresek legyenek, azonban fontos, hogy figyeljenek viselkedésükre, melyek esetleg hát...
GYERMEKA 6 legfontosabb különbség az apa és az Édesapa között
Ki az apa, és ki az édesapa? Az apa felelős a fogantatásért, de az édesapa az, aki gondozza a gyermeket. Bár a kettő egymás szinonimája...
GYERMEKTanítsd meg a gyermekedet arra, hogyan őrizheti meg a személyes életterét
Sokak számára a személyes tér ijesztő és nagyrészt feltáratlan téma. Tiszteletben kell tartanunk egy személy belső láthatatlan kis vi...
Adja meg születési időpontját!
VAGY
ÁLLATI CUKISÁGOK