Anya, feleség, nő, ember...

Anya

Mostanában magam is úgy érzem, ülök a káosz közepén és tehetetlen kívülállóként szemlélem, ahogy kudarc kudarcot ér a tetteim nyomán. Hiszen anya vagyok, ez immár 8 hónapja visszavonhatatlan tény. S mint minden anya, én is szeretném a lehető legtöbbet adni magamból a gyermekem számára. Igényli is a kis drága! Úgy látom, egyre nagyobb szüksége van a közös játékra, az együtt hancúrozásra, a mesélésre, és a maga szintjén a tanulásra is. Nincs annál jobb, mint ébredés után a szülői ágyban nevetgélve henteregni, vagy százszor elismételni ugyanazt a mondókát, ugyanazokkal a mozdulatokkal, hogy a végén még nagyobbat kacagjunk, mint előtte tettük. Imádom, ahogy a kislányom kutatva figyeli a tevékenységeimet, és megmutathatom neki, hogy mit miért csinálok. Elbűvöl, ha elmélyülhetek vele együtt egy kis virág szépségeiben, jó újra kisbabaként felfedezni a világ legapróbb csodáit. Azt hiszem, anyaként ez az én fő feladatom, azért lehetek itthon olyan hosszú ideig a kisbabámmal, hogy mindezt (s ebből egyre többet) biztosítsam a számára. Ezért nem érdekel, ha olykor naphosszat négykézláb csúszkálok a padlón, ha a konyhaasztal étel helyett babaeszközökkel van megpakolva, vagy délelőtt 11-kor még vetetlen az ágy.

Feleség

Azonban szintén tény, hogy feleség is vagyok, a jövő héten éppen 7 éve már. Azt mondják, a 7. év vízválasztó a házasságokban. Egyelőre nem látom jelét a válságnak (remélem, később sem fogom), de elismerem: ez a hetedik év komoly próbája volt a kapcsolatunknak. Míg az elmúlt időkben lényünk száz százalékával fordultunk egymás felé a férjemmel, mindketten csakis a másik óhajait lesve, addig az utóbbi hónapokban egy harmadik, azelőtt sosem volt személy köti le minden energiánknak. Hirtelen elveszítettünk egy darabot a másikból, és ez még akkor is így van, ha olyasvalakiért tettük, akit mindketten nagyon vártunk, és mindennél jobban szeretünk.

Mi is egy feleség szerepe? Rendben tartani a háztartást, megteremteni az otthon békéjét, meleg ételt „varázsolni” az asztalra, és legfőképpen lelki támaszt nyújtani a férj számára, aki ebből merítve nap-nap után felveheti a harcot a „küzdőtéren”, vagyis a munkahelyén. Úgy hiszem, e szerepnek maximálisan eleget tettem – a kislányom születéséig. Azóta azonban változtak az idők, mintha szerepcserén mentünk volna keresztül. A férjem többször vásárol be, mint én, elém teszi az ételt, beindítja a mosógépet, és ha este egy perc alatt álomba zuhanok, óvatosan fekszik le, nehogy felébresszen. Korábban órákat töltöttünk azzal, hogy szakmai problémákat boncolgattunk és gondok esetén nyugtattuk, vigasztaltuk egymást – mostanában szégyenkezve kapom magam azon, hogy néha annyit sem kérdezek: „Milyen napod volt?”

Nő

Anyaságom és „feleségségem” értelemszerűen magában foglalja, hogy nő is vagyok egyben. Nő, aki szeret néha csinosan öltözni, hódítani (persze a holtomiglan-holtodiglan kimondása óta ugyanazt a férfit) és meghódíttatni. Szeretnék néha elmerülni az illatos habokban, elmenni fodrászhoz, kozmetikushoz, időt szánni önmagam kényeztetésére. Minderről azonban már jó ideje (és még jó időre) lemondtam. Egy kisbaba mellett lehet ugyan csinosnak lenni, de nem érdemes. Percek kérdése csak ugyanis, hogy összehányjon, vagy letépje a nyakamból a láncot. A játszótéri túrák és a hozzátáplálás időszakában fő szempont a praktikusság, márpedig a praktikus ruhák ritkán csinosak... Lassan az apró kis fülbevalómat is a polcra teszem, mert a kislányom már észrevette, és fenemód beleszeretett az arany karikákba. Elgondolkodom hát: hogy fogom én így naponta (vagy legalább hetente) meghódítani a férjemet? Na és, ha állandóan topis vagyok, akar ő még egyáltalán viszonthódítani engem? Azt mondja igen, és teszi is fáradhatatlanul, mert ragyogó szemmel dicséri az alakomat, ha elsétálok előtte, este talpmasszázzsal kényeztet és kezet csókol, ha finom az ebéd. Örülök, de bánt a lelkiismeret, úgy érzem, keveset adok cserébe.

Ember

No és persze – ki hinné? – ember is vagyok. Ember, akinek szüksége van a belső csendre. Vágyom félórányi befelé fordulásra, amikor kiürítem a fejemet, nem gondolok semmire, és megtisztulva, felfrissülve térek vissza a napi teendőkhöz. Vágyom egy jó könyvre, amit elolvashatnék hason fekve a Balaton parton. Szívesen megnéznék egy filmet anélkül, hogy 5 percenként fel kéne állnom, visszaadni egy játékot, itatni, vagy pelenkázni. Szeretnék több munkát, amiben kiteljesedhetek, kifejezhetem a gondolataimat. Jó volna szótlanul figyelni a napkeltét, ahogy régen, de hajnalban inkább nem mozdulok, mert ha felébred a pici, már indul is a nap – hosszú lesz még estig! Ennék is egy jót, mindegy, hogy az tökfőzelék, vagy bélszín, csak ne kellene kapkodva nyelni a falatokat, vagy félbehagyni az ebédet, amikor pedig a legjobban esett volna.

Mi kellhet még?

Tudom jól, hogy a kisbaba első éve az anya számára nem a nagy teljesítmények, vagy a bizonyítások időszaka. Itt most az a kis lény irányít, aki még kettőig sem tud számolni és az akaratát csak az angyali mosolya, vagy falrengető sírása révén tudja érvényesíteni. Azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Nem is lepődtem meg, amikor felismertem a helyzetemet, mert sejtettem előre, hogy mire számíthatok. Mégis, időnként úgy érzem, hogy az én hibám, az én butaságom, ügyetlenségem, rossz szervezésem eredménye ez az egész. Ilyenkor összekapom magam, időtervet készítek, szigorúbban bánok a kicsivel, és próbálom direktben körülrajongani a férjemet. Ugye, mondanom sem kell, hogy ebből van aztán a káosz a köbön, a valódi őskáosz, amin csak a férjem higgadt szavai segíthetnek: „Drágám, megvan mindenünk, egészségesek vagyunk, miénk a legszebb kisbaba a világon. Mit akarsz még?”

Hirtelen egyszerűvé válik minden, jelentéktelenné lesznek a problémák. Mit is akarhatnék még? Semmit. És csodák csodája, ezek után általában mindenféle különösebb szervezés nélkül sikerül olvasgatnom kicsit, enni valami finomat, sőt összehozni egy romantikus estét, miközben az az égetnivaló kölyök édesen alszik a másik szobában. Van úgy, hogy az ember mindent borúsan lát és „túlszervez”, ahelyett, hogy hagyná megtörténni a dolgokat a maguk ütemében.