Beszélsz már?

Nem lehet elég korán kezdeni

Sajnos (természetesen) az álmom nem vált valóra. Igaz, viszonylag hamar képes lettem arra, hogy differenciáljam a sírásait, de legalábbis ráéreztem, hogy mikor mivel deríthetem jobb kedvre. Ez azonban még mindig édes kevés volt ahhoz, hogy tényszerű kommunikációt folytassak a lányommal, mely az ő közlésein túl kiterjedt volna az én mondanivalóm megértésére is. Valamikor 10 hónaposan kezdett el babanyelven gajdolni. Én szörnyen hosszúnak éreztem az addig eltelt időt, de gyerekügyben tapasztaltabb ismerőseim lelkesítettek: „Ez igen! Nagyon korán kezdi a beszédet! Hamarosan le sem lehet majd állítani!” Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ez bekövetkezhet, de ha már így megdicsérték a gyereket, magam is mondogattam fűnek-fának: „Szépen, folyamatosan gagyog!” Hiányérzetem ellenére (mely a tényleges verbális kommunikáció késlekedéséből fakadt) valóban nagy dolog lehetett, amit Panna véghezvitt, mert az ismerőseim arcán halvány hitetlenséget láttam tükröződni a gyerek beszédtudományát illetően. Persze „nagyon korán, nagyon ügyesen beszél a gyerekem”-anyu melle dagadt a büszkeségtől. Nagyjából két hétig.

Támad a bárányhimlő!

Mintegy két hetes intenzív „ha-ba-ga-ma-da-nya-ta” szótagfolyamokból álló beszédtanulást követően Pannát ledöntötte a bárányhimlő. Minél több pötty borította a testét, annál kevesebb hangot hallatott. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a napokig tartó magas láz, és a kellemetlen viszketés elvette a kedvét a beszédtől. Az azonban már egészen kétségbeejtő volt, hogy a himlőből való kilábalás után sem folytatja a babanyelv gyakorlását. Ő, aki nemrég a kortársai között a beszélgetők előfutárának mutatkozott, a következő két hónapban gyakorlatilag hangok nélkül élte mindennapjait. (Sírni azért nem felejtett el…) Mindeközben babatársai persze behozták lemaradásukat, s míg az anyukák sorolták, hogy mi mindent beszél csemetéjük, én a „Miket mond már?” kérdésre a nem túl szép, ám annál praktikusabb „Izé… Ezt-azt…” töltelékszavakkal válaszoltam. El kellett ismernem: lemaradtunk! Nem mintha ez verseny lenne, de – tekintve, hogy a lányom pár hetes kora óta hallja a gyermek-és felnőttirodalom remekeit (6 hetesen Radnótira aludt el legkönnyebben), továbbá mert minden mozdulatomat szavakkal is kísértem számára – azt reméltem, végre valamiben élen járhatunk. Tévedtem.

Miket mond?

Fogalmam sincs, mi motiválta, de egy zord téli napon Panna újra megszólalt. Először csak a „ha-ba-ga-ma-da-nya-ta” hangzott fel mind határozottabban, majd megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a gyerek ékes magyarsággal ejt ki bizonyos szavakat. „Anya!” – kiáltott utánam, ha kimentem a szobából, „Adjál!” – kért, ha el akart érni valamit, „Hagyjál!” – tiltakozott az öltöztetés ellen, „Kaka!” – közölte, amikor úgy ítélte meg, hogy ideje tisztába tennem. „Ez az! – lelkendeztem – Elérkezett az én időm!” Nem csalás, nem ámítás: Panna szavakban közli a gondolatait! Nincs többé bizonytalanság, sem találgatás! Nincsenek tétova próbálkozások a szükségleteinek megfejtésére! Ezentúl a gyerek szól, ha akar valamit. Most végre én kérdezhettem másoktól: „Miket mond már? Ó, az enyém egész szépen beszél…”, és újra dagadt a mellem a büszkeségtől. Sőt, végre nem csak a levegőbe beszéltem: Panna néhányszor a nagyszülők füle hallatára is megcsillogtatta a beszédtudományát. Az egyik nagyi egészen odáig merészkedett a reménykedésben, hogy azt ecsetelte, hamarosan eldobhatjuk a pelenkát. Ugyanis amelyik gyerek ilyen szépen beszél, az nyilván rövid időn belül képes lesz akkor is szólni, ha vécéznie kell.

Mutogatós baba

A folyékonyan beszélő és WC-re kéredzkedő egyéves képe – bár tagadhatatlanul imponált számomra – kissé homályosan tűnt fel előttem. Ki tudja, talán épp a kishitűségem hatott negatívan a lányomra. Mindenesetre Panna, amilyen váratlanul kezdte, olyan váratlanul ismét abbahagyta a beszédet. Hiába kérleltem, hogy mondja a korábban már szépen csengő szavakat, hiába próbáltam vele szemben állva látványosan artikulálni, a kislányom hallgatott, mint a hal. A hasonlat egyébként ezúttal különösen helytálló, mert hangot ugyan nem adott, de lelkesen tátogott ösztönzésemre. Felvett azonban a repertoárba egy újabb kommunikációs eszközt: a mutogatást. Az apukájával együtt roppant mód örültünk, amikor óhajainak kifejezéseképpen célirányosan rámutatott a vágyott tárgyra, vagy személyre. Mosolyogva, tapsolva ünnepeltük, valahányszor egyértelműen a tudtunkra adta, mit szeretne. Azóta ezt a kitörő lelkesedést bánjuk valamelyest, ugyanis Panna mostanra jószerivel cél nélkül mutogat, ráadásul nemcsak ide

haza.

Itt a tavasz, egyre több időt töltünk a friss levegőn, játszótéren, emberek között. A gyerekek egy része csendben kuksol babakocsijában, más részük szavakat, szótagokat használva közli gondolatait. És van még az én lányom, aki kétpercenként rámutat valakire, vagy valamire, időnként meglehetősen kínos szituációba hozva ezzel a szüleit. Ha ugyanis rámutat valakire, akkor azt is elvárja, hogy a célszemélyt, vagy céltárgyat kommentáljuk. „Igen, a bácsi újságot olvas.” „Igen, a néni csomagot ad fel.” „Igen, a kisfiú kutyát sétáltat.” S megfigyeléseinknek bizony nem mindenki örül.

Tud a gyerek – ha akar

Beszédfronton jelenleg a helyzet a következő: néhány napja Panna az apja elé mászott, a magasba nyújtotta karjait, és gyönyörű, szájpadláson képzett l-lel így szólt: „Állni!” Naná, hogy majdnem felzabáltuk örömünkben a kis beszédzsonglőrt! Ki is jelentettem, hogy ezentúl ezt tekintem élete első igazi szavának. Sajnos, mindmáig az utolsónak is. Időnként harsog ugyan az „aggyá”, meg a „tátátátátá”, és a „khö” is egyre sűrűbben hallható, sőt néha valóságos babakörmondatok szakadnak fel csemetém torkából. De, hogy beszéd? Nos, az távol áll tőle. Ismerve azonban bohókás természetét, nem lepődnék meg, ha egy szép napon valamelyik közéleti napilappal a kezében találnék rá a nappaliban, szórakozottan felnézne az olvasmányból, és hanyagul így szólna: „Őrület ez a politika…!”, majd ezt követően újra hónapokig tartó némaságba burkolózna. Igen, lehet, hogy valóban így lesz…