Süssünk-főzzünk valamit - a gyerekkel!

Csendes szemlélő

Pihenőszékes megfigyelőként ültettem ki először a konyhába, biztonságos távolban a tűzhelytől, és egyéb veszélyes objektumoktól. Ilyenkor természetesen jó előre becsuktam az ablakot, és ellenőriztem, hogy semmi ne tudjon ráborulni, a fejére zuhanni, netán alulról ráugrani (bár ez utóbbi elég valószerűtlen elképzelés volt, lévén, hogy nincs háziállatunk, és az ötödiken lakunk), és már egy órával a főzőcske előtt átlapoztam képzeletbeli ének-és mondókatáramat, hogy még véletlenül se unatkozzon a szemem fénye. Összefoglalva: roppant elővigyázatos és felelősségteljes kismamaként viselkedtem. Akkoriban. Nem mondom, hogy beneveztem volna egy vacsoracsatára, de néha napján sikerült összedobnom egy kis házi kosztot, aminek a férjem látványosan tudott örülni. (Kinyalta a tányérját.) Odafigyelésemmel meg is alapoztam Panna konyha iránti vonzalmát: mára ez az egyik kedvenc helye a lakásban.

Kis küzdő

A gyerek kúszó-mászó korában már egészen felbátorodtam: előfordult, hogy kétfogásos menüt is bevállaltam! Megtehettem, hiszen ha letettem Pannát a konyhától legtávolabb eső erkélyajtóban, és előreszaladtam, a leves már bőven a tűzhelyen rotyogott, mire kiért mellém a konyhába. Talán sejthető, hogy ezekben az időkben lanyhult kissé az óvatosságom, de azért még mindig igyekeztem akadálymentessé varázsolni a kivezető utat a kislányom számára, és percenként benéztem, nem ránt-e éppen magára valami nagy és veszélyes tárgyat. Panna útját a lakásban széttépett papírlapok, szanaszét heverő dvd-tokok, és újragondolt (értsd: megrágott, összenyálazott) mobiltelefonok jelezték, baj azonban egyszer sem történt. Sokakkal ellentétben, nekem eszembe sem jutott, hogy azért vigyem magammal a gyereket a konyhába, hogy munkára neveljem, önállóságra szoktassam, még azt sem hittem, hogy az edények, és nyersanyagok látványa szórakoztató lehet számára. Egyszerűen csak le akartam őt valamivel foglalni, amíg a dolgomat végzem, méghozzá oly módon, hogy közben szem előtt is legyen.

Munkamanó

A kislányom azonban az én tudatos szervezésem nélkül is munkára nevelődött. El is neveztük a férjemmel Munkamanónak, nincs ugyanis egyetlen szabad perce sem. Szegénynek alaposan meggyűlik a baja velünk, rendetlen szülőkkel. Egész nap csak rámol utánunk (mert trehányul a fiókba tesszük a fehérneműinket, pedig annak az előszobában a helye – szerinte), mos (mert irigyen kitiltottam a kis élénk narancsszínű body-ját a fehér ruhák közül, de ő ügyesen visszacsempészte a mosógépbe), tereget (a vizes ruhákat le, mert azokkal jól lehet padlót felmosni), és persze főz!

Ma már nem főzhetek nélküle, mindig ott áll mellettem, és teszi, amit én. Együtt sütünk, együtt főzünk. A szükséges eszközöket és nyersanyagokat elsőként természetesen ő kapja meg. Ugyanolyan arányban és ugyanolyan edényekben, ahogyan azt nálam is látja. Éles kés helyett persze fakést, törékeny helyett műanyagot, és kizárólag megtisztított zöldségféléket. Ezek után pedig ki-ki a saját szája íze szerint oldja meg az ebédkérdést. Az én hozzávalóim jobbára az edényben kötnek ki, befűszerezve, vízzel felöntve, mikor mi az elkészítés módja. Ezzel szemben Panna a zöldborsó, sárgarépa, krumpli, miegymás kisebb részét nyersen elfogyasztja, nagyobb részét elrejtegeti a lakás legkülönbözőbb pontjain. (Annyi megvan benne, hogy a „Hol van még borsó?” kérdésemre lelkiismeretesen megmutogatja, merre gyakorolta szakácstudományát.)

Süti-süti pogácsát

Az unalmas főzésnél mindenképpen érdekesebb a sütés, hiszen azt megannyi izgalmas előkészület előzi meg! Ilyenkor használjuk például azt a csodálatos, hófehér port, amit igazán csak a konyhakőre borítva, és a közepébe ülve csodálhat meg az ember. (Nyilván hasonló indíttatásból borított ki Panna a minap egy kiló lisztet.) Aztán ott vannak még a tojások, amelyek egészen hihetetlen varázslaton tudnak átesni, ha anya a mosogató széléhez koccintja őket, majd belegyúrja a tésztába. Apropó, tésztagyúrás! Ez a világon a legjobb móka! Ragad és tapad, és nyúlik, és fent marad a hűtő oldalán… Jobb, mint a macikás hűtő mágnes!

Tészta és különóra

Talán én rontottam el. Talán túl kevés játékot vettünk neki. Ez a gyerek nem játszik babákkal, sem plüssökkel, nem igazán kötik le a korosztályának játékai. Sokkal szívesebben játszik felnőtteset, utánoz bennünket és szüntelenül görbe tükröt állít elénk. De az is lehet, hogy egyáltalán nem rontottam el. Igaz, nálunk naponta mindössze tíz percig tart a rend és a tisztaság. Ám az is igaz, hogy már minden nap van ebéd. Már nem kell a szőnyegen csúsznom-másznom, ha azt akarom, hogy kicsit csendben legyen a gyerek. Elég, ha azt mondom: „Megyünk főzni!”, s ő máris feltalálja magát.

Tény, hogy rendetlenség van, hogy minden tovább tart, és az is, hogy a munkámnak alig van látszatja. Viszont az is vitathatatlan, hogy főzés közben együtt vagyunk. Beszélgetünk, énekelünk, néha összebújunk és összenevetünk. Tudom, hogy egyszer ennek vége lesz. Egy napon majd kitakarítok, és még este is ott fogok ülni a tiszta lakásban, mert a kis rendbontó már különórán lesz, vagy valamelyik barátnőjével sutyorog majd. Még nem tudom, hogyan fogom azt túlélni, de szerencsére egyelőre nem is tartunk ott. Jelenleg egy fél csomag kiskocka tészta kanyarog keskeny csíkban a konyhától a számítógépig. Behozta, mert meg akarta kérdezni, hogy mi az. Nem bosszankodom, felporszívózom. Maholnap úgyis különórára megy.